armatos és meleg reggel köszöntötte
a két vándort. A lágyan leomló napsugarakban
vidáman sütkéreztek az erdőszélen nyíló
virágok. Qwâmbii kipihenten és jókedvűen ébredt.
Ránézett társára, akiről szintén eltűntek
a fáradtság jelei, és aki szintén mosolygott.
“Remekül indul ez a nap” - gondolta a harcos, és egy kis reggeli
testmozgás után – csak hogy felpezsdüljön kicsit
a vérkeringése – nekilátott a reggeli elkészítésének.
Szinte a Csodák Országában érezhették
magukat, de az égett hullák távoli bűze visszacsöppentette
őket ebbe a szabad, de mégis rab valóságba. Minél
előbb ott akarták hagyni a azt a helyet, ahol vérfürdőt
rendeztek fajtársaik véréből. Mindketten siettek, tudták,
hogy nincs vesztegetni való idejük. Miután befejezték
az étkezést, összeszedték minden holmijukat, és
elindultak befelé, az erdőbe.
- Tudod, hol vagyunk pontosan? - kérdezte az ifjú.
- Hogy pontosan hol, azt nem tudom. Itt nincsenek utak,se ösvények,
melyekre ember lábát tehetné. Se akadályok, csak
a végtelen rengeteg, mely mindent benő. Egyenesen végig lehet
haladni az erdőn, majd kijutunk valahol a túloldalán.- válaszolt
a mágus.
Qwâmbii nézte a sűrű erdőt, ami szemlátomást
mindenütt egyforma volt: ugyanolyan fák, virágok, és
ami teljesen békésnek látszott. De a két utazó
egy pillanatra sem felejtette el, hogy a nyugodt külső ellenére
az erdő számukra nem nyújt biztonságot. Sem a tündékkel,
sem Slimokkal szemben. A mágus megállt.
- Mi történt? - kérdezte Qwâmbii, aki társa
mögött haladt, és nem látott sokat abból,
ami előttük volt. Pontosabban, semmi különöset nem vélt
felfedezni a számára egyhangú tájban.
- Semmi, csak felhúzok egy védővarázslatot, ami
eltakar minket minden élőlény elől. - felelte Horiq.
A mágus belekezdett a varázslatba. Mozdulatai
gyorsak és egyszerűek voltak: botjával furcsa szimbólumokat
rajzolt a levegőbe - egyik nagyon emlékeztetett egy felhőre -, és
közben egy idegen nyelven négy-öt szót mormolt halkan
maga elé. Mágikus szavai Qwâmbii számára
értelmetlennek tűntek, de az egészet tekintve az ifjút
lenyűgözte az egész esemény, és remélte,
hogy az eredmény nem lesz kevésbé hasznos, mint amennyire
impozáns látvány volt a varázslás. Néhány
pillanat múlva halk pukkanással lila füst jelent meg körülöttük,
ami szétoszlott a levegőben. Bár látszólag semmi
sem változott, mégis enyhe bizsergető érzése
volt a fiatal vándornak, amint barátja mögött állt.
Amaz megfordult, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette:
- Innentől kezdve védve vagyunk. Mertanon fala eltűntet ellenségeink
szeme elől. De ne maradj le tőlem, mert a varázslat csak kis területre
hat, és így is folyamatosan energiámba kerül a
fenntartása. Ha lehet, nagy zajt ne csapj, mert azt nem fogja. A tündéknek
nem csak a látása, a hallása is kiváló.
Tehát ezután mozogj olyan óvatosan, ahogyan csak tudsz!
- Értettem. - bólintott Qwâmbii, aki igyekezett
megfogadni a tanácsot.
A nap lassan haladt az égen, már amennyire
ezt a fák lombjai alól látni vélték, de
a környezet nem változott. Jócskán elhagyták
már az erdő szélét, és valószínűleg
el is tévedtek volna, ha Horiq valamilyen mágikus úton
nem tartotta volna be mindig az előre kijelölt irányt. Útközben
semmi érdekes nem történt, és Qwâmbii kezdte
azt hinni, hogy az erdő ezen része teljesen elhagyatott. Viszont eszébe
jutott, hogy az erdő hatalmas, és valószínűleg mindenhol
vannak őrszemek, akik éberen figyelnek. Remélte, hogy társa
varázslata okozza azt, hogy eddig sikerült észrevétlenül
haladniuk, de mivel semmi tündére utaló nyomot nem látott,
úgy érezte, hogy inkább szerencséjük volt
eddig.
Gyors tempóban haladtak, szerettek volna minél
gyorsabban átjutni az erdőn. Az ifjú még sohasem járt
erre, és nem is tudta, hogy mekkora fás területre számítson,
de ez a hely minden képzeletét felülmúlta. Ősöregnek
tűnő fák sorakoztak végestelen-végig mellettük.
Kitaposott ösvényt ugyan láttak, de nem mertek azon haladni,
mert úgy gondolták, azokat biztosan jobban őrzik, így
inkább a fák között mozogtak, ügyelve, hogy
az a lehető legkisebb zajjal járjon.
A mágusnak jó hangulata volt. Érezte,
hogy már mélyen a tündék területén
jártak, és hogy a varázslata sikeres. Tudta, hogy sokáig
kell erejével bírnia, mert az erdőn való átkeléshez
legalább egy hét kell. Ezt nem mondta meg Qwâmbiinak,
nehogy esetleg az ifjúnak aggályai támadjanak. Hátranézett,
látta, hogy társa csendben, derűsen követi, és
a tájat fürkészi. Ő maga a varázslat fenntartására
koncentrált, meg arra, hogy ne tévessze el az irányt.
Már járt a tündéknél régebben is,
így nem jelentett neki sok újdonságot a látvány.
Visszaemlékezett még azokra az időkre, amikor még béke
volt, és tünde kereskedőkkel beszélgetett messze fenn
északon, ahol most nemhogy tündét, de egy teremtett lelket
sem lehetett látni. Gyakorlott mágus lévén nem
került túl sok energiájába fenntartani a varázslatot,
de tudta, a hosszú napok őt is próbára fogják
tenni. Nem szólt egy szót sem, nem érezte szükségét,
illetve nem is akart zajt csapni. Qwâmbii szintén csendben volt,
láthatóan elfoglalta a körülötte élő
természeti csodával, amellyel azelőtt még sohasem találkozott,
és amelynek látványával nem tudott betelni.
Ahogy egyre beljebb és beljebb jutottak az erdőbe, a levegő is mindinkább
sűrűbbé vált. Olyan magas volt a páratartalom, hogy
szinte ittak minden lélegzetvételnél. Ebben csak egyetlen
hasznos dolog volt: nem szomjaztak meg. Az időt nem érzékelték,
sem a távolságot. A táj semmit sem változott,
az erdő ugyanolyan sűrű maradt, mint akkor amikor beléptek. Éhesek
voltak, de nem állhatnak meg az erdő közepén, mert hiába
a varázslat, tudták, a tündék éles szemét
nem lehet becsapni.
Qwambii már egyre kevésbé hitte, hogy a varázslat
használ. Ő tökéletesen látott mindent, nem tudta
elképzelni, hogy ugyanez fordítva ne legyen igaz. Sok érdekes
dolgot látott, hallott útjuk során, de még mindig
úgy gondolta, hogy a kézzel vívott harc sokkal többet
ér minden mágiánál. Hisz’ a nagy csatákat
is a kis, egyszerű harcosok döntik el, nem a nagy varázslók.
Ahogy így elgondolkodott, arra a következtetésre jutott,
hogy ezt már Horiq is belátta, azért nem varázsolgatott
az útonállók elleni harc során sem. Minden bizonnyal
a mágus is rájött, hogy a puszta kézzel és
fegyverrel sokkal hatalmasabb lehet bárkinél.
Hirtelen ráébredt, hogy mekkora őrültség fordult
meg most az ő fejében. Nehogy már ő, egy egyszerű handorioi
katona - akit csak egy kis vörös fémdarab a nyakában
különböztet meg a többitől - alábecsülje
a mágiát, amit soha életében nem tapasztalt.
Elszégyellte magát. És ekkor... Puff! A feje akkorát
csattant az egyik faágon, mint amekkorát a dronalun ünnepen
szoktak azok a dinnyék, amiket a kerítésekhez vágnak.
Orrából folyt a vér, kendőjével törölgette.
Horiq többször megkérdezte Qwâmbiitól, hogy
jól van-e, de mivel a fiú mindig csak annyit mondott, hogy
„jól vagyok, megérdemeltem”, így ráhagyta. Lassan
elállt a vérzés, folytatták az utat a hatalmas
rengetegben.
- Kellet nekem ilyen marhaságokon gondolkodni! - mondta magának,
de egy kicsit hangosabbra sikeredett mint gondolta, így az előtte
utat törő mágus tisztán hallotta.
- Milyen marhaságon? - kérdezett vissza Horiq
- Semmi, nem olyan fontos. - válaszolt meghökkenve Qwâmbii.
Valahogy tudta, hogy nem fogja megúszni, hogy ne válaszoljon.
Ennyire már ismerte Horiqot. Megpróbálta hát
elterelni a szót más témára. - Meddig kell még
az erdőben gyalogolnunk?
- Honnan tudod, hogy nem fontos? - mondta Horiq ügyet sem vetve
a fiú próbálkozására - Egy röpke
gondolat is lehet annyira meghatározó, mint egy egész
napos elmélkedés.
Qwâmbii úgy érezte, hogy el kellene mondania Horiqnak,
de nem akarta megbántani. Mielőtt beléptek volna az erdőbe,
a mágus magasztalta az ő képességeit, erre ő semmibe
veszi ezt a hatalmas mágust, aki most sokkal többet elhasznál
erejéből csak azért, hogy megmentse a tündék nyilai
elől. Furdalta a lelkiismerete, és végül jobbnak látta,
ha kiadja magából.
- Alá... alábecsültem a... a... mágiát.
- habogta.
- Van ez így. - mondta Horiq teljesen nyugodtan, mintha nem
is róla lenne szó - Aki még nem tapasztalta, az nem
érti meg. Semmi gond. Utunk során majd látni fogod.
De, ha mást nem is veszel figyelembe, nézd Darethet! Ő mágiával
élesztette fel a lényeit, és meghódította
egész Tirunent. Egyébként is sokfele elkalandoznak az
ember gondolatai.
- Igazad van. - mondta Qwâmbii, aki remélte, hogy ezzel
lezárul a beszélgetés. Horiq is megelégedett
ennyivel.
- Nagy harcos vagy, de még sokat kell tanulnod! - tette még
hozzá, kicsit okítva, kicsit csipkelődve.
Qwâmbii örült, hogy nem bántódott
meg a mágus, de még mindig nagyon szégyellte magát.
Nem is szólt, csak lépkedett, amerre Horiq vezette, mindig
mögötte, a lába nyomában. Ugyanis semmi tájékozódási
pontjuk nem akadt, csak tartották az irányt. Annyira egyhangú
volt a rengeteg, hogy kezdték azt hinni, hogy körbe-körbe
járkálnak. A fák mind ugyanolyan öregek, de gyönyörűek
voltak, bár most szépségüket az utazók nem
nagyon élvezhették. Nekik vastag, monoton növények
együttese volt, amit egy másik nép mindennél jobban
tisztel. Qwâmbiit már egyáltalán nem érdekelték,
csak az, hogy éhes és fáradt. Őt különben
sem foglalkoztatták azok a növények, amelyeknek valamilyen
részét nem lehet megenni, számára azok haszontalanok
voltak. Persze szépségüket azért elismerte. Egy
idő után csak annyit tudott mondani, hogy „Bezzeg a tündék,
ők név szerint ismerik mindet”. Horiq is mérges volt. Dühe
közepette észre se vette, hogy a varázsfelhő eltűnt. Tökéletes
célpontként haladtak az ismeretlen rengetegben, nem tudván,
hogy milyen veszély leselkedik rájuk...
- Psszt! - intette csöndre Qwâmbiit Horiq.
Megálltak és füleltek. Qwâmbii nem hallott semmit.
Akárhogy fülelt csak a szélben lengedező ágak leveleinek
zörgését hallotta. Ennek ellenére csöndben
maradt, hátha a mágusnak jobb a füle. Horiq lassan leguggolt.
Qwâmbii utánozta. Hosszú perceket töltöttek
így, de nem láttak, és nem hallottak semmit.
- Észrevettek minket! - mondta Horiq gondterhelt arccal – Most
nagy bajban vagyunk!
Ahogy ezt kimondta felállt. Abban a pillanatban repült a nyílvessző.
A mágus botját találta el. A vashegy egy ujjnyira Horiq
kezétől fúródott a mágikus fába.
- Nem esett bajod? - kérdezte Qwâmbii holtsápadtan.
- Nem. De nem jó előjel, ha valaki átlövi a mágus
botját. Apámét is eltalálták mielőtt őt
is le... - nem folytatta.
- Hol vannak? Nem látok senkit!
- Messze, nagyon messze. A tündék több komenkről kilőnek
egy legyet. Sőt még annak a szemét is. Most nem akartak megölni.
Qwâmbiit ez egy cseppet sem nyugtatta meg, sőt, még idegesebb
lett. Eddig látott egy kis esélyt arra, hogy még el
lehet rohanni, vagy rejtőzni, de belátta, képtelenség.
Figyelte, mit csinál a mágus. Horiq mozdulatlanul állt,
ahol előbb. Szeme a botját átfúró vesszőre szegeződött.
Qwâmbii is nézte a nyilat egy ideig, de mivel az ő számára
nem volt olyan jelentőségteljes dolog, hamar levette róla a
tekintetét. Inkább a messzeséget fürkészte,
ahonnan a vessző jött. Nem látott mást, csak ugyanazt
a sűrű rengeteget, amelyet eddig. Ahogy nézte az erdőt, megfogalmazódott
benne egy kérdés. Hogy jutott el odáig a nyíl?
Amikor ebben a szörnyű rengetegben egy húsz komnyi terület
sincs, ahol ne keresztezné az utat fa. A vessző pedig egyenesen repül.
Végül úgy döntött, hogy tündefegyver, tünde
lőtte, biztos célkövető.
Ezek után már nem gondolt semmire, csak nézett előre.
Várta, hogy megjelenjen valaki. Nem is telt bele sok idő, lassan elkezdett
zörögni az avar. A távolban két homályos alak
tűnt fel. Egyre közeledtek. Az utazók jobbnak látták
nem mozdulni. Az ismeretlen alakok egy pillanatra eltűntek egy terebélyes
fa mögött. Mire újra láthatóvá váltak
volna, már csak egy volt. Az az egy tovább haladt feléjük.
- Hová tűnt a másik? - kérdezte Qwâmbii.
- Nem tudom, talán segítségért ment. -
Mondta Horiq halkan, tudat alatt tán abban reménykedett, hogy
mégsem látták meg őket.
Halvány reményei hamar szertefoszlottak.
Az előbbi homályos tünde olyan közel ért hozzájuk,
hogy alakja tisztán kivehetővé vált. Magas, vékony
férfi volt. Hosszú, zöld köpenyt viselt, alatta bőrvértet,
lábán pedig térdig érő csizmát. Fegyverét
- egy gyönyörűen megmunkált íjat - vállára
akasztva hordta. Tegezében még három vessző maradt,
melykkel bárhonnan, bármikor megadhatná a kegyelemlövést
bárkinek. Hosszú fekete haja volt, végigomlott a vállán.
Arca hosszú és vékony, szemei zölden csillogtak.
Barátságos tündének látszott - mindketten
tudták, hogy a tündék általában azok, de
most ez nem valószínű.
- Üdvözöllek titeket utazók! Kik vagytok és
mi vezérelt erre? - köszöntötte őket a vártnál
sokkal kedvesebben.
Qwâmbii nagyon megijedt, amikor a mágus kijelentette,
hogy „Elvesztünk”, de most kezdett megnyugodni. „Nem is olyan félelmetesek
ezek, mint amilyennek Horiq leírta őket” - gondolta.
- Köszöntelek, nemes tünde! - kezdte Horiq - Horiq vagyok,
ő meg itt a társam és hű barátom Qwâmbii. Egy
különleges küldetést kell teljesítenünk
hazánknak és a világnak. Tardunba kell érnünk
mihamarabb. Ezért választottuk az erdőtökön átvezető
utat, meg persze, hogy elkerüljük az úton a haramiákat.
Qwâmbiinak nagyon jól estek a „hű barátom” szavak. Ő
jobbnak látta nem megszólalni, hiszen tudta, Horiq sokkal jobban
ért az ékesszóláshoz, mint ő.
- Az én nevem Geflódël. - szólt a tünde
- Vándorok! Elkerültetek egy veszélyt, de így belesétáltatok
egy talán még nagyobba. Nem hallottátok, hogy egy szörnyeteg
megölte úrnőnket?! Azóta urunk nyugtalan, emészti
a bánat, haragos az egész világra. Nem enged senkit
keresztül az erdőn.
- Hidd el, jó tünde, mi nem akarunk ártani fajodnak,
se erdődnek. Utunk során egyetlen gallyat nem törtünk le,
egy levelet nem szakítottunk le fáidról.
- Nemes cselekedet mágus! Jó ember lehetsz!
Most már Horiq sem tartott annyira az erdőlakóktól,
mint előtte. Ennek ellenére nem nyugtatta meg teljesen, hogy a tünde
még mindig ugyanott áll és nem hagyta őket továbbhaladni.
- Továbbmehetnénk? - kérdezte - Mint mondtam,
utunk sietős és a ti jövőtök is a kezünkben van.
- Nem, nem mehettek tovább! Uram parancsa, hogy a garázdálkodókat
öljük meg, az átutazókat szállítsuk
elé.
Ekkor hirtelen leugrott mögéjük egy másik
tünde. Nyilván az volt, aki ezzel a másikkal jött.
Kísértetiesen hasonlított Geflódëlre. Ruházatuk
teljesen egyforma volt. Egy kis külömbség talán észre
lehetett venni közöttük. Ennek a másiknak a tekintete
tán még nemesebb, haja pedig szőke volt. Első ránézésre
nagyon barátságtalannak tűnt, de később mindketten úgy
érezték, mintha már látták volna valahol.
Qwâmbii nem tudta, miért van ez, hiszen ő soha nem találkozott
tündékkel. Biztosan hasonlít valakire a faluból,
gondolta.
Az Utazók már tudták, hogy innen nincs menekvés.
Ha esetleg megpróbálkoznak a harccal, és sikerülne
legyőzni ezt a két tündét, az hatalmas zajt csapna, és
sokkal több érkezne helyettük. Hiába győztek le ideérkezésük
előtt rengeteg útonállót, egy seregnyi tünde ellen
esélyük sem lenne. Jobbnak látták hát, ha
engedelmeskednek.
Elindultak tehát. Geflódël vezette őket, mögötte
Horiq és Qwâmbii. Leghátul az ismeretlen tünde biztosította
a terepet. Gyorsan haladtak. Az utazók annak ellenére, hogy
rabságban voltak, nyugodtabban lépkedtek, mint amikor egyedül
voltak, mert most nem kellett tartaniuk más veszélytől. E mellett
végre kitaposott ösvényen haladtak a zörgő, avaros,
egyenletlen föld helyett.
Kétórányi gyaloglás után Qwâmbii
kezdett fáradni. Le-le maradt, de az ismeretlen mindig meglökte,
hogy nehogy megálljon. Homlokán csorgott a verejték.
Úgy érezte, lába kővé dermedt. Hiába volt
nagy harcos, és hiába volt folyamatos edzés alatt, az
egynapi gyaloglást élelem nélkül nem bírta.
- Qwâmbii! Gyere! - szólt neki Horiq.
Az ifjú összeszedte az erejét, hogy
megnyújtsa lépteit és beérje a mágust.
Utól is érte, így végre egymás mellett
haladtak. Horiqon most sem látszott fáradtság. Ahogy
gyalogoltak olyan dolog történt, ami Qwâmbii számára
szinte lehetetlennek tűnt. Horiq megszólalt valami ismeretlen ősi
nyelven. Az ifjú nem értette miért beszél idegen
nyelven a mágus, hiszen ő nem tud, csak handorioiul. Vagy mégsem?
Ahogy hallgatta a beszédet, rájött, hogy ő ezt érti.
El sem tudta képzelni hogy történhetett. Mivel a mágus
mondanivalójának az elejéről lemaradt elmélkedése
miatt, csak ennyit hallott:
- ...csak vigyázz, hogy komolyabb bajuk ne essen, és
mégegyszer, nagyon halkan!
- Ne haragudj Horiq, de nem hallottam, hogy mit mondtál. - mondta
Qwâmbii ugyanazon a nyelven. Mikor ezt észrevette, hirtelen
a szájához kapott. Eszébe jutott, hogy amikor meditálni
szokott, akkor is egy ismeretlen nyelven beszél. Azt hitte az azért
van, mert az a szertartásnak a szövege, és a medál
megtanítatta vele. De ez most teljesen más volt. Most egy idegen
nyelven társalgott!
- Azt mondtam, - ismételete magát a mágus - hogy
szabaduljunk meg ezektől, de nehogy komolyabb bajuk legyen, mégis
csak tündék.
- Rendben! Tied az első! - utasított Qwâmbii.
Még nem mozdultak. Horiq várta a megfelelő
pillanatot, Qwâmbii meg a jelet a támadásra. Nem kellett
sokáig várnia. A tündék ügyet sem vetettek
a beszélgetésre, hiszen nem rabokról volt szó.
El sem tudták képzelni, hogy az emberek szabadulással
próbálkoznak.
- Most! - mondta halkan a mágus. Nem akarta felzavarni az erdőt.
Abban a pillanatban Horiq előre ugrott, Qwâmbii meg hátra. Összes
erejét összeszedve ugrott rá a tündére. Szegénynek
ideje sem volt, hogy védekezzen. Igaz, a tündék reflexei
gyorsak, de az sem volt elég. Arcán hatalmasat csattant Qwâmbii
ökle. Horiq azt mondta neki, hogy ne bántsa, ehhez képest
az elemi ütés földre terítette a mit sem sejtő tündét.
Qwâmbii szive hatalmasat dobbant. Nézte az elnyúló
testet, de a tünde nem mozdult. Qwâmbii izzadt. Ütése
nagyon nagyra sikerült, félt, hogy baja esett. Letérdelt
hozzá, remegő kézzel odanyúlt az áldozat nyakához,
hogy megnézze ver-e a szive. Vert! A fiú úgy érezte,
hogy egy hatalmas tehertől szabadult meg. Kezét nem vette el onnan,
még félt, hogy bármely pillanatban meghalhat a tünde.
Ahogy ott matatott, valami beleakadt a kezébe. Egy lánc volt!
Méghozzá mithrillből! Soha életében nem látott
mithrillt, csak hallott róla. Gondolta, jobban szemügyre veszi,
ezért kihúzta a tünde köpenye alól. A látványtól
majd’ hanyattdobta magát. A láncon egy fehér medál
lógott! Rajta egy ugyanolyan stílusú jel, mint az övén.
Biztos volt benne, hogy megtalálta a harmadik Örököst!
Szólnia kell Horiqnak! Horiqnak.
Miközben ő a medállal foglalkozott, teljesen megfeledkezett a
mágusról. Megfordult, hogy megnézze, mit csinál
barátja. Az ottani helyzet jobban megdöbbentette, mint a medál.
Horiq megkötözve feküdt a földön neki háttal.
Mellette három tünde íjász állt, köztük
Geflódël. Hirtelen bevillant neki, amikor alábecsülte
a mágiát. Lehet, hogy valamiben igaza volt? Ezzel most nem
akart tovább foglalkozni. Kardot rántott és nekirohant
a Horiqra vigyázó tündékre. Már-már
ugrani készült, amikor megszólalt a mágus:
- Qwâmbii! Ne ölj tündét! Ezt a harcot elvesztettük.
- mondta elcsukló hangon.
Az ifjú harcos megfogadta barátja tanácsát.
Megállt, és visszacsúsztatta kardját hüvelyébe.
A tündék rezzenéstelen arccal bámulták Qwâmbiit.
Mikor a fiú keze üres volt ketten elkezdtek közeledni felé,
de csak szép óvatosan. Mikor odaértek, lecsatolták
a fiú övéről kardját, és elkezdték
kötözni. Qwâmbii hagyta. Még annyit látott,
hogy megjelenik a helyszínen négy másik tünde.
Az után zsákot húztak az utazók fejére,
és valami kemény dologgal fejbevágták őket. Többre
nem emlékezett egyikőjük sem.
Nem tudni mennyi idővel később, amikor éledezni
kezdtek, úgy érezték, összeesnek. Végtagjaik
teljesen elgémberedtek, nem is érezték őket. Qwâmbii
hiába volt országa leghatalmasabb harcosa, most a végkimerültség
szélén állt. Összeesett. Pontosabban azt hitte,
hogy összeesik, de valami erő nem hagyta. Felnézett, és
ekkor vette észre, hogy ki vannak kötözve. Csuklójukra
volt erősítve egy-egy fémpánt, amit lánc kötött
össze a fával. Qwâmbiinak különös módon
már nem fájt az orra.
Rövid időn belül megjelent két tünde
nő. Fáradságuk miatt nem tudták szemügyre venni
őket. A nők kezeiben tálak voltak. A tálakon étel! Odamentek
a foglyokhoz és elkezdték etetni őket, mint anya a kisgyermekét.
Az ennivaló nem volt nagyon ízletes, de tápláló.
Horiq amúgy sem érezte volna az ízét, mert szája
kicsattant a szabadulási próbálkozás közben.
Szájaban a legízletesebb falat is véres ízűvé
vált volna.
Az étkezés végére visszanyerték
erejüket, a tünde étel megtette hatását. Így
már volt erejük arra, hogy körbenézzenek. Egy hatalmas
tisztás szélén kötözték ki őket. A
mező másik végén egy épület állt.
Pontosabban inkább csak egy asztal, melyet tető fedett. Gyönyörűen
faragott, csavart oszlopok tartották, melyek elképzelhetetlenül
erősek lehettek, hiszen meg se látszott rajtuk a terhelés.
Az asztal körül sok tunde ült s messziről úgy tűnt,
mintha tanácskoznának. Messze voltak, igaz, de az látszott,
hogy csak férfiak tartózkodtak ott. Itt a fák is teljesen
különböztek azoktól melyeket a rengeteg többi
részén láthattak. Törzsük szélesebbre,
és magasabbra nőtt, elképesztő méretekkel rendelkeztek,
melyhez hasonlót sehol máshol nem lehet látni. Leveleik
vöröses színűek, és a törzsük fehér
volt. A legnagyobb fa a magaslat mögött terebélyesedett.
Valami jelentősége lehetett annak, hogy az emelvény az alá
a fa alá volt emelve. Méretei lenyűgözőek voltak, talán
csak a képzelet juthat ekkora magasságokba a fa teteje összenőtt
az éggel, és a felső levelei talán a távolságtól
ködösen rajzolódtak ki. Horiq felmérése szerint
elérte az egy komenket. A tisztás szélén a növényzet
még sűrűbben nőtt, mint máshol, itt szinte falat alkotott.
Kis rések vezettek ki a mezőről, nyilván ezeken lehetett eljutni
a lakhelyekhez. A napfény itt nyugodtan bejuthatott, sugarai aranysárgára
festették a növényzetet, és talán ez volt
az, ami a körülményekhez képest felvidította
az utazókat.
Az, hogy ki vannak kötözve, hamar elvette a
kedvüket, mozdulni sem tudtak. Qwâmbiinak eszébe jutott
a medál.
- Horiq! Megtaláltam a harmadik örököst! - mondta.
A mágus, aki eddig bágyadtan nézte a körülötte
lévő érdekes világot, most felkapta a fejét.
- Hogy? - csodálkozott.
- Ahogy mondom! Annak a tündének a nyakában volt
egy mithrill nyaklánc, azon lógott egy fehér színű
fémmedál, hasonló motívummal, mint a miénken.
- Geflódëlnek?
- Nem, a szőkének.
- Tudtam, hogy valahogy véletlenszerűen futunk össze, de
azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megtörténik. Ki kell
szabadulnunk, és közölni velük, hogy miért is
vagyunk itt.
- Ez hogy történhetett meg?
- Nincs ebben semmi különös. Egy tünde sokáig
él, bármikor megtalálhatta a medált. Lehetséges,
hogy észre se vette a medál különleget tulajdonságait.
Ennek a népnek szinte az összes eszköze mágikus.
Olyan, mintha te találtál volna egy ásót a kemrinoni
út szélén. Az meg, hogy összefutottunk vele, mint
már mondtam, nem a véletlen műve.
- Szerinted velünk jönne?
- Nem tudom. Te miért követtél?
- Úgy éreztem így helyes.
- Akkor ő is úgy fogja. Most már csak el kell engedniük.
De hogyan?
Qwâmbiinak támadt egy ötlete, amit meg is osztott Horiqqal,
aki csak bólintott. „Egyszerű, de jó ötlet” - gondolta
Horiq.
Nem volt semmi dolguk, és nem is tudtak volna tenni semmit. Beszélgettek,
közben fürkészték a környéket. Felfedezték,
hogy batyujuk a szemben lévő fának volt támasztva, de
fegyvereiket nem látták, hiába keresték.
Estefele járt az idő, amikor újra ételt hoztak nekik.
Feltehetően ugyanaz a két nő, mint délben.
- Beszélhetnék az uratokkal? - kérdezte tőlük
Horiq.
- Nem tudjuk. - válaszolta az egyik tünde nő - Biztosan.
Szólok neki, hogy szót kívánsz váltani
vele.
- Köszönöm. - zárta le a beszélgetést
Horiq. Ránézett Qwâmbiira.
A nő elrohant, egyenesen az emelvény felé,
ahol még mindig tárgyaltak a tünde urak. Ahogy odaért
csak annyit lehetett látni, hogy az egyik tünde feláll
helyéről és megindul a foglyok felé. Nem telt bele sok
idő, míg kényelmes léptekkel megérkezett a király.
Őt is nehéz volt megkülönböztetni a többitől,
bár az öltözete eltért. Ugyanolyan hosszú
köpenye volt, mint a többieknek, de az övé pirosas
színben tündöklött, nem pedig zöldben. Köpenye
szegélyét ékkövek díszítették,
érdekes mintákat rajzolva az egyébként egyszínű
ruhadarabra. Nyakában és kezén arany, ezüst és
mithrill láncokat hordott. Hosszú fekete hajával, és
hosszú, vékony arcával Geflódëlre emlékeztetett.
A királlyal együtt két másik tünde érkezett.
Arcra ők is hasolítottak az úrra. Qwâmbii ebből azt a
következtetést vonta le, hogy a tündék mind ugyanolyanok.
A másik kettő öltözete valamivel egyszerűbb volt. Zöld
köpenyt viseltek, de a szélük ezeknek is ki volt verve drágakövekkel.
Nyilván ez lehetett a tündéknél a rangbeli megkülönböztetés
kimutatása.
- Általában úgy szokták, - kezdte a tünde
úr - hogy a vezér hivatja az alattvalóit vagy foglyait.
Tekintettel vagyok helyzetetekre, ezért jöttem ide én.
- Nemes cselekedet, tünde uram. - szólt a mágus
- Ha elengednél minket, akkor mi járulhatnánk trónusod
elé. Én Horiq vagyok, a barátomat Qwâmbiinak hívják.
Egy nagyon fontos küldetést kell teljesítenünk. Nagyon
sürget minket az idő.
- Miféle küldetést? - kérdezett vissza gyanakodva
a tündék ura.
- Engedj el minket és elmondok mindent.
Az úr megrázta a fejét. Láthatóan
nem bízott a foglyokban.
- Peterondël melro fendänft ale agonem elgonde ïven
donten! - mondta Horiq tündéül. Qwâmbii később
megtudta, hogy ez egy fogadalom tétel volt, amiben kezeskedett, hogy
egyikük se fog bántani senkit.
A nagyúr láthatóan meghökkent,
amikor meghallotta a tünde nyelven beszélő ember mágust.
Valószínű, hogy ez meggyőzte arról, hogy az emberek
tényleg nem akarnak ártani nekik. Intett a mögötte
álló tündéknek, akik azonnal kioldozták
az utazókat. A szabadság érzése mindennél
jobbá tette a kedvüket, és ez arcukon is tükröződött.
De boldogságukban nem feledkeztek meg arról, hogy miért
is voltak kikötözve. Horiq gyorsan letérdelt a nagyúr
lábai elé, Qwâmbii követte példáját.
- Őszintén sajnáljuk a tündék hatalmas és
gyönyörű úrnőjének, Derendioëlnek a halálát.
- mondta a mágus már közös nyelven - Hatalmas veszteség
mindannyiunk számára.
Az úr csak állt egy ideig, majd intett a foglyoknak, hogy álljanak
fel. Az emberek engedelmeskedtek. Arca teljesen megváltozott, szomorúvá,
és mégis derültté változott minden vonása.
Kezeit a magasba emelte, és széttárta.
- Ne is beszéljünk róla. Gyertek asztalomhoz, a
vendégeim vagytok. Horiq, Qwâmbii! A Fehér Erdő Ura,
Gandorel Ioreth köszönt benneteket birodalmában! - mondta
a király, majd elmosolyodott.
Elindult a magaslat felé, és a vendégek
valamint a másik két tünde követte őt. Ahogy haladtak,
jobban szemügyre vették a tisztást. A nap sugarai ebben
a késő délutáni órában is tisztán
behatoltak a lombok közé. Azokon a kis réseken, amiket
már előbb is megfigyeltek, ki-be járkáltak a tündék.
A magaslaton egy hatalmas asztal volt. Rajta zöld terítő, és
roskadásig tele volt rakva ennivalóval. Az embereknek összefutott
a nyál a szájukban. Az asztal végén állt
az a hatalmas fa, amiből a király trónja volt kifaragva. Mellette
még két gyönyörűen megmunkált széket
helyeztek el. A király csettintett egyet ujjával, mire két
úr felállt, és eltűnt az egyik nyíláson.
Hamar visszatértek egy-egy káprázatos ügyességgel
kidolgozott székkel. A király balkeze felőli oldalára
ültették le a rabokból lett vendégeket. A szék
nem csak szép volt, de kényelmes is. A király is elfoglalta
a helyét, majd felállt. Az összes többi tünde
követte példáját, nem volt mit tenni, az embereknek
is így kellett tenniük. A király tünde nyelven mondott
köszöntőt, ami elég sokáig eltartott. Qwâmbii
nem értette, mit mond, csak a Horiq és a Qwâmbii szavakat
hallotta ki a mondanivalóból. Mialatt a beszéd tartott,
ő a tündéket figyelte. Kereste azt az egyet, melynek nyakában
ott lógott a medál. Nem találta. Hiába volt akkora
hasonlóság két tünde között, azt az egyet
biztosan felismerte volna, de nem látta sehol. Qwâmbii már-már
elkeseredett, amikor arra gondolt, hogy biztosan szolgálatot teljesít
az erdőben.
Horiqnak nem voltak hasonló gondjai. Ő tökéletesen értette
a tünde nyelvet. Még gyerekkorában tanították
neki Mágusföldön. Láthatóan tetszett neki
a szónoklat. Fordítani nem akarta, úgy gondolta illetlenség
lenne a királlyal egyszerre beszélni. Amikor az uralkodó
befejezte mondanivalóját, mind leültek és ettek.
A két utazó végre annyit ehetett, amennyi beléfért.
„Igaz, hogy a tündék étele nagyon finom, de Muri gaminpörköltjét
meg sem közelíti” – gondolta Qwâmbii, feledve eddigi problémáit.
Hamar jóllaktak. Mindenki elnyújtózott a székében,
aztán felálltak, és elmentek. Csak az utazók
és az úr maradt. Kis idő elteltével Gandorel magához
intette az egyik íjászt, a fülébe súgott
valamit, majd amaz távozott.
Hamar visszatért, és beállt ugyannarra
a helyre, ahol elötte tartózkodott. Messziről akár egy
szoborral is össze lehetett volna téveszteni. Ugyanonnan, ahonnan
az íjász visszajött, kilépett egy tünde. Horiqék
háttal ültek neki, de valami arra késztette őket, hogy
megforduljanak. Ő volt az! Az Örökös! Horiq nem látta
soha, de érezte, hogy ez az egy más, mint a többi. Mire
mondhattak volna valamit, az ismeretlen fent állt Gandorel mellett.
- Ülj le, fiam! - mondta a király, mire az utazók
még jobban meresztették a szemüket, és a csodálkozástól
még a szájuk is tátva maradt.
Az ismeretlen leült.
- Ő itt a fiam Bël Ioreth. Érdeklik az érdekes történetek,
nyilván a tietek is az lesz. Hadd hallgassa meg.
- Mesélj vándor - szólt csengő hangján
a az ifjú herceg - távoli vidékekről, fényes
népekről.
Horiq - miután magához tért az előbbi
megdöbbenéséből - jobban szemügyre vette a tünde
nyakát. Látta a láncot, de a medál a ruhája
alá bújt. Nem tehetett mást, elkezdte a történetet.
Elmondott mindent, ugyanúgy, ahogy Qwâmbiinak
néhány nappal azelőtt. Egyetlen kis részletet sem hagyott
ki. Még kiegészítette az azóta történt
dolgokkal, hogy találkozott Qwâmbiival, a zombikkal, Gudival,
az útonállókkal, és végül az erdőbe
való bejutásukkal. A tündéket láthatóan
nagyon lekötötte a történet. Amikor végzett
vele, beesteledett, és a többi tünde már régen
aludni tért, de ők még mindig beszélgettek.
- Azt mondod vándor, hogy ti vagytok ketten az Örökösök,
- fejtegette Gandorel - a harmadikban szinte biztosak vagytok, hogy ki, a
negyedik meg valószínű, hogy Ametÿs hercegnő. Akkor miért
nincs veletek a harmadik. Ki ő?
- Ő a fiad! - válaszolt röviden a mágus.
Bëlen látszott, hogy teljesen meg van hökkenve.
Majdnem leesett a trónról. Nála talán csak Gandorel
csodálkozott jobban. Tudott a fia medáljáról,
de nem hitte volha, hogy ekkora jelentőségű. Mindig azt gondolta,
hogy egy jelentéktelen ékszer, és ezzel az összes
tünde, aki ismerte, így volt. Végül Bël elővette
a medálját. És tényleg! Tényleg az Örökség
volt! Egy halványkék, szinte már fehér színű
fémdarab, tetején lyukkal. Egyik oldalába egy szellőmotívum
volt bevésve.
- Bël! Tied a Levegő Medál! Te vagy a harmadik Örökös!
- jelentette ki Horiq - velünk kell jönnöd!
Olyan hirtelen történt minden, hogy még
Horiq is alig fogta fel. Bëlnek valami természetfölötti
erő azt súgta, hogy sorsa össze van kötve ennek a két
emberével. Úgy érezte, hogy akár életét
is áldozná értük, pedig nem is ismeri őket. Az
apjára nézett. Gandorel gondterhelt arccal figyelte a fiát,
nem tudott mit szólni. Ők teljes biztonságban voltak a zombik
elől. A Fehér Erdőbe nem juthatott be semmilyen lény az akaratukon
kívül. Ha mégis bejutott, onnantól kezdve szabad
prédája volt az irtózatosan pontos tünde nyilaknak.
- Engedjem el a fiam veletek halandó emberekkel, akik ezelőtt
kezet mertetek rá emelni?! - fakadt ki végül a tündék
királya - Nekem nem érdekem a világotok békéje.
Az én erdőmbe senki nem teszi be a lábát, ha én
nem akarom. Én biztonságban vagyok!
Horiq már szóra nyitotta volna a száját,
de Qwâmbii nem hagyta szóhoz jutni a mágust.
- Nekem nem sokkal ezelőtt egy barátom a következőt mondta:
„Senkit nem érdekel, hogy mással mi történik, amíg
ő kényelmesen éli az életét. Ez a baja az embereknek.”
De én úgy látom, hogy nektek, nemes tündéknek
is hibátok ez. Különbözzetek hát másban
is tőlünk egyszerű emberektől, ebben is! Ne csak hosszú életetekben!
Horiq mosolyogva hátradőlt. Büszke volt Qwâmbiira.
Ennél nagyobb bölcsességet ő maga sem mondhatott volna.
Érdeklődve figyelte, hogy mit fog erre reagálni Gandorel. A
király nem szólt, csak ült az asztalra könyökölve.
Bël figyelte apját, nem tudta, hogy mit fog szólni Qwâmbii
szavaira. Nyugodt volt, bár az ő sorsáról döntöttek.
- Igazad van ifjú ember. - mondtan a király szomorúan
- Csak szerető apa lévén féltem a fiam. Úrnőmet
most vesztettem el, nem akarom, hogy fiam is erre a sorsra jusson!
- Nem fog, Horiqqal meg tudjuk védeni. Jó harcosok vagyunk.
- mondta Qwâmbii, aki teljesen átvette Horiqtól a társalgó
szerepét. De most úgy érezte hibázott. Nem sokkal
azután, hogy kimondta, már meg is bánta előbbi kijelentését.
A király is furcsán nézett rá.
- Igen? - kérdezte sunyi tekintettel Gandorel - Ha ekkora harcosok
vagytok, öljétek meg, és hozzátok el nekem holnap
estig Slimokot!
Ezzel felállt, és távozott az asztaltól Bëllel
együtt. Horiq mérgesen nézett Qwâmbiira, aki nagyon
elszégyellte magát.
- Bocsánat. - rebegte.
- Hát... fel van adva a lecke. - mondta elhúzott szájjal
Horiq.
Amikor a pislákoló gyertya fénye
végleg kialudt, az utazók elhatározták, hogy
nyugovóra térnek. De hova? A magány súlyként
telepedett rájuk. Végre biztonságban érezhették
magukat, jóllaktak, de alvóhelyük nem akadt. Egyikük
sem akart a tisztáson a szabad ég alatt aludni, ki tudja mekkora
jelentősége van ennek a helynek. A tündék akár
tiszteletlenségnek is vehetik, és akkor - Slimok ide vagy oda
- Bël marad a családjával. Márpedig mennie kell.
Még mielőtt elhatározták volna, hogy
keresnek valakit, aki segíthetne nekik, megjelent egy tünde nő
a sötétben. Közeledett az emberek felé. Gyönyörű
volt. Qwâmbii látott már néhány szép
nőt életében, köztük Friingo handorioi király
feleségét, Kaldenlát is, akiről azt állították,
hogy szépsége határtalan egész Tirunenen.
„Hát akkor aki azt állította, az nem nézett szét
elég jól a világban” – mosolygott magában az
ifjú. Ez a tünde nő egyszerűen lenyűgözte a két embert.
Horiq hamarabb észhez tért mint a társa, aki úgy
érezte, beleszeretett a nőbe. Hosszú, szálegyenes, aranysárga
haja szinte világított a sötétben, testét
csupán egy csipkézett ruha fedte. Már az első pillantásra
különös oknál fogva sokkal emberibbnek tűnt az összes
eddigi tündéhez képpest.
- Leülhetek? - kérdezte.
- Persze. - válaszolt Horiq.
A nő kényelmesen elhelyezkedett a faragott széken.
Qwâmbii úgy érezte, hogy valamit mondania kell, de nem
tudta eldönteni, mit. Ott ült előtte az a nő, akinél szebbet
nem látott egész életében.
- A nevem Endariël. Bël Ioreth kedvese vagyok. - kezdte a
tünde nő. Qwâmbii ezekre a szavakra azt hitte, ott helyben meghal.
Olyan irigy lett leendő társára, hogy majd’ szétpukkant.
- Hallottam, mit terveztek. Bël mindent elmondott. Én igazából
nem tudom, kik vagytok, és hogy valójában mit is akartok,
de nagyon remélem, hogy a jóság ösvényét
tapossátok, nem a gonoszságét, és nem keveritek
bajba az én egyetlen szerelmemet.
Horiq is bemutatkozott, várta, hogy Qwâmbii
is ez tegye, de a fiú ebben az állapotban nem volt rá
hajlandó. A mágus hát bemutatta az ifjú harcost
a hercegnőnek.
- Hidd el úrnőm, mi jó úton haladunk, lelkünkben
rossz szándék nincs. - nyugtatta Horiq - Hű társai leszünk
Bëlnek, jóban, rosszban. Persze ahhoz az kell, hogy uratok elengedje
velünk.
- Igen, hallottam, hogy a rettenetes Slimokot kell legyőznötök.
- Nem nagy ügy. - mondta duzzogva Qwâmbii, aki még
mindig nagyon meg volt sértődve, hogy a tünde elvette tőle ezt
a csodálatos, gyönyörű nőt. Azt nem tudta, hogy Bël
és Endariël frigye hatszáz évvel ezelőtt kezdődött,
amikor még az a nemzetség, amiből Qwâmbiit is származik,
sehol sem volt. - Simán elintézem!
- Qwâmbii, te megőrültél? - kérdezte értetlenül
Horiq.
- Igen. - mondta a fiú, amikor észrevette, hogy mit is
mondott. Élete első szerelme fél percig tartott.
- Ne haragudj rá, kissé forrófejű. - mosolygott
a mágus.
- Nem haragszom. - mosolygott a nő is - Nem vagytok álmosak?
- Ami azt illeti, tudnánk aludni. - ásított Horiq.
- Akkor gyertek utánam. - intett Endariël.
A nő felállt, kihúzott egy különös
formájú karót a földből, ami amint megérintette,
rögtön halvány, kékes színű fényt kezdett
el árasztani. Megindult az egyik nyílás felé,
és az utazók követték. Amint átléptek
a természetes kapun, elkápráztató látvány
fogadta őket. Ahogy sejtették, itt volt a tünde város.
Épületeket nem lehetett látni, a fákon helyezkedtek
el a tündék lakhelyei. A házakhoz hosszú-hosszú
lépcsőkön lehetett feljutni. A város ugyanabban a kék
színű fényben úszott, mint Endariël fáklyája.
A vándoroknak úgy tűnt, csak hangulatvilágításnak
maradtak kinn éjszakára, mert annyi fényt nem adtak,
hogy bevilágítsanak minden kis elrejtett rést. Ők is
csak a legközelebbi házak körvonalait látták,
bár ki tudja, hogy a tündék szemének mennyi fény
kell a tökéletes látáshoz. Azon kívül
az is feltűnt nekik, hogy ezek a kis kunyhók össze vannak kötve
függőhidakkal. Szinte egyenesen haladtak a hatalmas fák alatt.
Nem találkoztak senkivel. Nem olyan sok gyaloglás után
megláttak egy helyet, ahol sokkal több fény világított,
mint a város többi részén. Mielőtt megkérdezhették
volna ennek az okát, Endariël már mondta is:
- Az ott a királyi palota.
A palota bejáratánál két őr
fogadta őket. Amint meglátták, hogy a hercegnő a jövevények
között van, szó nélkül utat engedtek. Közvetlen
az őrök után kezdődött egy végtelennek tűnő lépcsősor.
Elindultak hát rajta fel a palotába. A kapaszkodás valami
ismeretlen oknál fogva nem volt megerőltető egyiküknek sem. Mikor
felértek Qwâmbii elkiálltotta magát.
- Csak nyolcszázhuszonhárom lépcsőfok. Qryx legmagasabb
őrtornyába kilencszáztizennyolc vezet.
- Halkan Qwâmbii! - szólt rá Endariël - A
király nem szereti, ha zavarják álmában. Gyertek,
nincs messze a szobátok.
Tényleg nem volt messze. Azon a keskeny teraszon,
ami a helységeket összekötötte csak libasorban tudtak
haladni, egészen az utazók ideiglenes lakhelyéig. A
hercegnő benyitott a szobába. Két ágy volt bent, más
semmi. Nyilván a vendégekenek volt fenntartva, bár az
utóbbi időben nem sokan lakhatták. Ezt bizonyította
az a rengeteg por is, amely szinte teljesen ellepte a szobát. A szabad
égnél jobb, gondolták, és le is huppantak az
évek óta bevetett ágyra.
- Hercegnő! Nem lenne kedved mesélni nekünk valamit a városotokról,
erdőtökről? - kérdezte a mágus.
- Mit meséljek? Ősidők óta itt van mind a kettő. Mióta
világ a világ, a Fehér Erdőt tündék lakják.
Az elsők építhették a várost is.
- Miért van az, hogy a király emelvényén
csak férfiak voltak?
- Egyszerű a magyarázat. A nőknek nincs kedvük foglalkozni
a politikával. Mi inkább járkálunk az erdőben,
gyönyörködünk a füvekben, a fákban, a madarakban.
Itt mindenki egyenlő, ha akarnám, leülhetnék a király
asztalához.
- Nem veszélyes mostanában az erdőben mászkálni?
- Nem. Vannak biztosított területek. Oda Slimok nem merészkedik.
- Hogy ölte meg az úrnőt?
Endariël egy kis csönd után válaszolt
Horiq kérdésére.
- Diplomáciai úton volt az úrnő, Qryxben. Hazafele
jövet arra kérte kocsisát, hogy álljanak meg egy
kicsit, járna az erdőben egyet, olyan régen látta ezt
az érintetlen természetet. Nem sokkal később az őrök
kiáltozásra lettek figyelmesek. Odarohantak, de akkorra már
csak Derendioël fejét találták meg. Urunk azóta
gyászolja. Pedig már eltelt kétszáz év.
- Miért Endariël, te nem gyászolnád fiam,
ha egy nap valaki a fejét hozná haza? - szólalt meg
Gandorel a hátuk mögül.
Endariël szó nélkül, könnybe
lábadt szemmel leborult ura előtt.
- Ne haragudj uram! - zokogta.
- Nem haragszom. De most gyere, hagyjuk a vendégeket aludni.
Holnap nehéz napjuk lesz.
Ezzel elmentek. Horiqékban mélyen benne
maradtak ennek a mai estének a történései. Sokáig
csak feküdtek, de végül az álom ránehezedett
a szemükre.
Reggel sokáig aludtak, nem volt semmi, ami megzavarja
őket. A nap a város fölötti lombokon nem sütött
át. Ezen kívül fáradtak is voltak, sokáig
nem tudtak elaludni az éjszaka.
A nap szépnek indult, de nyomasztotta őket az az
érzés, amit Dareth gonoszsága árasztott.
Mindketten tudták, mit kell tenniük, ezért
nem húzták az időt, hamar megreggeliztek, majd elindultak ebbe
az ismeretlen rengetegbe egy borzasztó lény felkutatására.
Endariël még előző nap este elmondta nekik, hogy az íjászok
szerint hol szokott tartózkodni a szörny.
Nekivágtak a rengetegnek: északnak indultak.
Nem sokat haladtak, amikor elképesztő bűz csapta meg orrukat. Olyan
lehetett, mint amikor egy falusi esküvőn után nyolc grimkloi
teteme büdösödik a trágyadomb közepén.
Mindketten remélték, hogy ez a szag elvezet majd az állathoz,
hiszen a tündék nem árasztanak magukbó eféle
förtelmes szagot. Ahogy közeledtek a forrásához emelkedni
kezdett a terep, majd teljesen sziklássá vált. A fák
ezen a kemény talajon is nőttek: a természet ereje ebben az
erdőben mindennél erősebbnek bizonyult. A vadászok felkapaszkodtak
a kövekre. Itt lehetett Slimok lakhelye, de most nem volt ott. A véres
szikla tetején koponyák, csontok, húscafatokat láttak
szétszórva.
- Ha ide nem tér vissza, akkor én gamin leszek. - mondta
Qwâmbii.
- Igazad van, biztosan ez a tanyája. - helyeselt Horiq.
- Másszunk fel az egyik fára, majd lesből támadunk.
- Rendben, de emberek ellen ez nagyon aljas megoldás lenne.
- Embereket nem ölünk, már megbeszéltük.
Egyébként tudom. A szemtől szembeni harc mindennél becsületesebb
szerintem is.
Nagy nehezen felmásztak a fa tetejére. Kényelmesen
elhelyezkedtek egy olyan ágon, ahonnan tökéletesen látták
a vérmezőt, de ők takarásban maradtak.
Órákat várakoztak itt. Sokat haladt már a nap,
amikor megjelent az a teremtmény, amire vártak. A szörny
egy lófejjel a szájában érkezett „éttermébe”.
- Nem is olyan félelmetes. - állapította meg Qwâmbii.
- Ne ítélj elsőre! - oktatta a mágus.
Slimok kitátotta a száját, és
kiejtette belőle a megmaradt testrészt. A látvány igazolta
Horiqot: hatalmas pofájában kard nagyságú, tűhegyes
fogak meredeztek. A ló többi része már a gyomrában
lehetett, a lény szemmel láthatóan nem akarta megenni
a fejet, úgy tűnt, hogy csak idáig hurcolta. Ahogy közeledett,
borzalmas teste - és szaga - úgy növekedett. Maga a teremtmény
gyíkszerű, teste vaskos, elnyújtott, négy lábát
járásra használta. Száruk különös
módon vaskos volt, kisebb csonttüskékkel. Qwâmbii
összesen négy ujjat számolt lábanként, s
amely ujjak közül egy érdekes módon hátrafelé
állt, ami azt jelezte, hogy ez a hüllőszerűség akár
a fára is képes mászni. A két utazó e
felfedezés után már egy kicsit kényelmetlenül
várakozott tovább. Slimok szép nyugodtan bemászott
a sziklák közé, és leheveredett a tűző napra. Hatalmas
teste szinte csupa izom volt. Bőre száraz, kemény, tompán
szürke. Bár a környező sziklák színétől
elütött az övé, mégis messziről nehezen lehetett
észrevenni. Testén halványan megcsillantak a napsugarak,
amint egy kis nyállal végignyalogatta mellső lábait.
Qwâmbii egyszerre találta visszataszítónak
és vonzónak az állatot. Nem tudta miért, de mégis
egyfolytában csodálta a lény tökéletes alakját,
le sem tudta venni róla a tekintetét. Magában felmérte,
hogy hossza meghaladja a tizenöt komot, és tudta, hogy a hús
és izomtömeg nyilván nehezebb még azoknál
az állatoknál is, amelyekről egyszer apja mesélt, amikor
a hegyekben járt. Az apja. Qwâmbiinak ekkor eszébe jutott,
hogy miért is vannak itt, és hogy sürget az idő. Kezdett
türelmetlenné válni. Látta, hogy megfelelő pillanat
itt nem lesz, kénytelenek lesznek mihamarabb támadni. Még
nem volt dél, de az idő egyre melegebbre fordult, és félő
volt, hogy az állat sokkal aktívabb lesz. Nem volt mit tenni,
lassan neki kellett támadni a szörnynek.
Slimok ekkor felkelt, és néhány lépést
megtéve áthúzódott a szemközti fák
alá az árnyékba, és úgy tűnt, aludni fog.
A két barát úgy érezte, eljött a mefelelő
pillanat. Halkan lemásztak a fáról és elindultak
a szörny felé. Bár semmilyen zajt nem csaptak, a teremtmény
szemei felpattantak, és egy iszonytató hangot hallatva elindult
feléjük.
- Nincs visszaút. - motyogta Qwâmbii maga elé.
- Megpróbálom lebénítani. - közölte
Horiq, s mivel mágusbotját a nyíllövés használhatatlanná
tette, így a kezeiben formált bénító mágikus
lövedékeket hajította a szörnyre.
A várt hatás azonban elmaradt. A lövedékek
ártalmatlanul lepattantak a lény testéről, s nekicsapódva
a környező bokroknak teljesen megdermesztették azokat. Horiq
káromkodott egyet, majd odaszólt Qwâmbiinak, akit szintén
ledöbbentett a sikertelenség:
- Úgy tűnik, a kedves kis gyíkocska mágikus lény.
Nem tudok ellene mágiát alkalmazni. Meg kell próbálnunk
kétfelől támadni, hátha megzavarodik, és lesz
esélye valamelyikünknek a közelébe férkőzni.
Qwâmbii bólintott egyet, és a dögöt
figyelte, amint az hörögve, fogait csattogtatva lassan közeledett
feléjük. A mágus ötletét helyeselve kitért
jobbra, mindvégig szemmel tartva ellenfele mozgását.
Társa időközben ugyanígy cselekedett, csak ő balra indult
el, s közben előhúzta a kardját. Bár Qwâmbii
azelőtt még nem látta Horiqnál a fegyvert - hiszen az
útonállók ellen is bottal küzdött - mégsem
lepődött meg. Tudta, hogy a mágus minden helyzetre fel van készülve,
s most egy kicsit biztonságban érezte magát.
Ekkort a lény termetét és eddigi
lassúságát meghazudtoló módon egy hatalmasat
ugrott Qwâmbii felé, száját hatalmasra tátva.
Az ifjú harcosnak sikerült félreugrania az éles
agyarak elől, s a pillanatnyi megdöbbenés után kardját
maga elé szegezve ismét szembenézett a szörnnyel.
Az szintén őt figyelte, szeme sarkából pedig a másik
ember mozgását követte. Qwâmbii megpróbált
közelíteni felé, de egy-két hatalmas álkapocs-csattintás,
és karomcsapás meggyőzte arról, hogy jobb, ha megvárja,
míg Horiq is közelebb ér.
A másodpercek szinte csigalassúsággal
teltek, ahogy a két utazónak sikerült megközelítenie
a borzalmas teremtményt. Az állat nyugodtnak tűnt, és
gonosz tekintettel méregette újdonsült ellenfeleit. Végül,
mikor már egészen egy szikla tövében volt már
beszorítva, úgy döntött, megtámadja a közelebbnek
- és ezzel veszélyesebbnek - tűnő ellenfelét, Qwâmbiit.
Nagy lendülettel ugrott neki, de fogai csak a harcos pengéjébe
haraptak bele. A lény felmordult, s izmos karjával félrelökte
a közben melléérkező mágust, majd megindult Qwâmbii
felé. Ismét egy ugrással próbálkozott,
de megint elvétette. Dühödten fordult ismét reménybeli
áldozata felé, és most ő próbálta meg
nekiszorítani a sziklának.
Qwâmbii tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Barátja
kikerült a látóteréből, de mivel a szörny
őt támadta, ezért remélte, hogy a közelben van,
és mindjárt segít is neki. Ebben nem is csalódott.
Amikor már a sziklafal kezdett veszélyes közelségbe
kerülni, A mágus hirtelen felbukkant és már-már
súlytásra lendítette karját, amikor a lény
hirtelen felé fordult, és egy hatalmas harapással feléje,
hátrahőkölésre késztette őt. De ez az egy pillanat
is elég volt ahhoz, hogy az ifjú harcos biztonságos
távolba kerüljön a szikláktól. Félő
volt, hogy a teremtmény most a mágust fogja megtámadni,
így Qwâmbii felkapott egy maréknyi követ, és
elkezdte dobálni az állat fejét. Ténykedését
siker koronázta; a felbőszült hüllőszerűség megindult
feléje, méghozzá talán a kelleténél
kicsit nagyobb sebességgel. Az ifjú megfeszült, minden
idegszálával csak a közelgő veszedelmet figyelte. A kellő
pillanatban félreugrott egy újabb harapás elől, majd
kardjával hatalmasat csapott a gyík fejére. Csakhogy
az állat egész testét csont keménységű
bőrpáncél fedte, így a fegyver pusztán csak megkarcolta
azt.
- Vigyázz, Horiq, ez a dög acélból van! -
kiáltotta társának a harcos.
- Akkor már értem, miért nem sikerült a tündéknek
eddig levadászniuk. - jött a válasz valahonnan a szörny
háta mögül.
A lény ismét felordított, és
- ha lehet - még dühösebben támadta Qwâmbiit,
akinek kevés ideje maradt arra, hogy kardjával hárítsa
a felé lendülő karmok és fogak újabb rohamát.
Elkeseredetten küzdött, próbálta minél inkább
távolabb tartani magát szörnyű ellenfelétől. „Lehet,
hogy nem is volt olyan jó ötlet megtámadni ezt a valamit”
- gondolta. Életében kevés alkalom volt, amikor nagyon
rettegett volna valamitől, hiszen mindig is a legbátrabbak közé
tartozott, de most kicsit kezdett megijedni. A hideg verejték lassan
végigfolyt a tarkóján, egészen le a hátán,
nedvessé téve könnyű bőrruháját. A nap egyre
magasabbra hágott az égen, s a hőségben az ifjú
torka teljesen kiszáradt. Az állat szájából
jövő bűzbe némi izzadtságszag is keveredett, és
Qwâmbii határozottan úgy érezte, hogy az egyébként
mindig lenge bőrruhája most így nedvesen kissé akadályozza
a mozgásban. A nap vakított az égen, így a harcos
próbált úgy helyezkedni, hogy a napnak háttal
legyen, és a szörnyet vakítsák el a sugarak. Ám
a lény nemigen nézett felfelé, sárgásszürke
agyaraival minduntalan az ifjú beleit célozta meg, és
nem látszott rajta, hogy fáradna, pedig már több
mint egy fél órája kereste a rést a Qwâmbii
kardja által biztosított védelmen.
Horiq nem tudta, mit kellene csinálnia, valahányszor
úgy tűnt, a szörny nem figyel rá, a közelébe
merészkedett, de abban a pillanatban már szembe is találta
magát a hatalmas fogakkal. Nézte, ahogy barátja elkeseredetten
küzd a bestiával, és a tehetetlenség keserű ízével
a szájában azon tűnődött, hogyan lehetne harcképtelenné
tenni ezt a hatalmas fenevadat. Mágus lévén nem rendelkezett
mély harci és vadász tapasztalatokkal, így nem
tudta, hogy mitévő legyen. Alaposan megfigyelte az állatot,
kereste rajta a gyenge pontokat. Bár elsőnek arra gondolt, hogy a
szemeit kellene célba venni, miután jobban megnézte
az állatot, rájött, hogy annak a szemét majdnem
öt ujjnyi szaruhártya védi. Mivel Slimok kígyószerű
mozgással haladt, ebből arra következtetett, hogy habár
gerince meglepően hajlékony volt, ha oldalra kellett hajolni, vagy
összekuporodni ugráskor, de felfelé nemigen mozog. „Tehát
valahogyan fel kellene jutni a hátára, mert oda nem ér
el lábaival, meg a szájával” - gondolta. Ezt megerősíteni
látszott, hogy az állat nyaka igen rövid volt, és
ami valószínűvé tette, hogy így a feje sem hajlékony
eléggé. Mindent alaposan megfigyelt, és a tervével
igen hamar készen is lett. Odakiáltott hát Qwâmbiinak,
remélve, hogy nem zökkenti ki a koncentrálásból:
- Úgy látom a háta lehet a gyenge pontja, megpróbálok
felkerülni rá, kitartás!
Válasz ugyan nem érkezett, de remélte,
hogy a harcos hallotta és megértette azt, amit mondott. Mivel
a csata már a fák közé tolódott el, úgy
döntött, hogy azokról fog ráugrani, és a hozzájuk
csomózott kötelekkel megpróbálja - ha mást
nem - a száját összekötni. Gondolatban hálát
adott a tündék leleményességének, amikor
a kezébe vette a magával hozott tünde köteleket.
Ezek ugyanis nem holmi egyszerű kötelek voltak, hanem a leggondosabban
kikészített növényi indákból valamiféle
titokzatos módon összefontak, amelyekbe egy-egy mithrill-szálat
is fűztek bele. A mithrill a beszerezhető legtartósabb, legrugalmasabb
anyag volt Tirunen földjén, s amely szilárdsága
ellenére nagyon könnyű volt. Az ebből készült fegyverekért,
védőöltözetekért egész aranyhegyeket voltak
képesek kifizetni, akiknek lehetőségük volt a megvásárlásukra.
Horiq nem tudta, honnan szerezhették a tündék a mithrillt,
de minden egyes kötélben benne volt egy-egy szál. Ezen
azonban most nem állt le gondolkodni, inkább sürgősen
nekilátott a kötelek megcsomózásának. Felmászott
egy alkalmasnak tetsző fára, amelynek ágas-bogas koronáján
könnyedén tudott kapaszkodni, és amelyhez több fa
is közel volt, és gondosan rögzítette a kötelek
egyik végét az ágakhoz, másik végükre
pedig hurkokat csinált.
- Próbáld meg idecsalni, majd aztán valahogy megkötözöm!
- kiáltott ismét Qwâmbiinak.
Bár válasz ezúttal sem érkezett,
a csata színtere mégis észrevehetően egyre közelebb
került a mágushoz. „Ügyes gyerek ez a Qwâmbii” - mosolyodott
el egy kicsit magában Horiq.
Amint a fenevad bekerült alá, megmarkolta
a kötelek végét, és ráugrott a szörny
hátára. Egyik kezével megpróbálta átdobni
a kötelet a hüllő nyakán, másikkal pedig a kardját
döfte bele az állatba. Csakhogy amilyen rövid volt a nyak,
épp olyan kemény is. A penge félresiklott rajta, s alig
két ujjnyi vágást ejtett a pikkelyekből álló
páncélon. A szörny ismét felordított, és
a hátára dobta magát. A mágusnak éppen
csak annyi ideje maradt, hogy egy nagy ugrással kikerüljön
a halálos roppantás elől, de mikor a földre huppant, megcsúszott
az árnyékban nedves mohán, és elhasalt a fűben.
A bestia megint a talpára fordult, és egy
hatalmas farokcsapással messzire lökte az előző jelenettől kissé
megzavarodott Qwâmbiit. Elindult, hogy végezzen az éppen
feltápászkodó mágussal. Az felkapta a kardját,
és most már ő volt olyan helyzetben, mint az imént a
társa. Tudta, hogy neki még kevesebb esélye van, de
azt is megtanulta már az életből, hogy a pillanatnyi megingás
is halálos hiba lehet, így igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
Szerencsére Qwâmbii nem hagyta magára,
folyamatosan próbálta eltéríteni a szörnyet
a szándékától, de az egy-két harapás
meg karomcsapás után ismét visszatért eredeti
célpontjához, Horiqhoz. Láthatóan türelmes
lény volt, valószínűleg a legrettegettebb ragadozók
egyike. Sem a mágus, sem a harcos nem hallott még olyan emberről,
aki akárcsak egyet is legyőzött volna ebből a fajtából.
Amikor a teremtmény egy újabb támadást
indított a folyton zavaró Qwâmbii felé, Horiq
egy újabb csellel próbálkozott. Annyira öszpontosított,
hogy közel kerüljön a szörny hátához, hogy
túl későn vette észre, hogy a fenevad farka felé
suhan.
Az ütés elemi erejű volt, a mágus jónéhány
komot repült tőle, és éles fájdalmat érzett,
amint egy farönkön landolt, úgy, hogy jobb karja teste és
a rönk közé szorult, és ami szinte azonnal eltörött.
Az állat meghátrálásra késztette a harcost,
és nekiesett a szinte védtelen Horiqnak. Állkapcsa a
levegőben csattant, a mágusnak még maradt annyi ereje és
ideje, hogy ledobja magát a farönk túlsó oldalára,
de a felé suhanó karmokat már nem tudta kikerülni.
Felordított, ahogy a szörny karmai végighasították
a lábát, és a fájdalomtól könnyezett
a szeme. Mágusként átélt már sok fájdalmat
de most mégsem tudta türtőztetni magát, és ordított,
ahogy csak tudott. Félt a haláltól. Nem is a sajátjától,
inkább attól tartott, hogy most vele együtt Qwâmbii
is elbukik, és senki sem lesz egy jó ideig, aki meg tudná
fékezni Darethet. A fájdalomtól szinte megvakult, kábán
próbált meg odébbvergődni.
A harcos majd’ szörnyethalt, mikor meglátta, hogy a társával
mi történik. Gondolkodás nélkül rávetette
magát Slimokra, és ott vagdosta, ahol csak érte. Bár
komolyabb sérülést most sem sikerült okoznia, a bestia
abbahagyta a mágus nyúzását, és mostani
ellenfele felé fordult. Qwâmbii érezte, hogy bajban van,
és magában segítségért fohászkodott.
Félreugrott egy újabb harapás elől. Ugrás közben
medálja a nyakának csapódott, és ez újabb
bátorsággal és erővel ruházta fel. Ügyesen
megforgatta a dögöt, majd átugrott felette, és Horiq
mellett termett. A szörny most csellel az ifjú felé kapott,
de végül szájával a félig eszméletlen
mágus szétmarcangolásához akart kezdeni.
Qwâmbiinak nem akadt más választása. Minden erejét
összeszedte, és egy hatalmasat rúgott Horiqba. A szörny
már-már beleharapott volna a mágusba, de a frissen kapott
rúgásnak köszönhetően ismét csak a levegőben
csattantak a félelmetes agyarak. A varázsló jó
két komot repült, majd az enyhe lejtőn legurult a domb aljáig,
ahol elterült, és elvesztette az eszméletét.
Qwâmbii maga maradt a szörnnyel. Dühe egyre erősödött,
és most már kegyetlenül és meggondolatlanul szúrta,
vágta ellenfelét. Teste több sebből vérzett, mert
a védekezéssel keveset törődött, és a fenevad
karmai néha igen-igen eltalálták. Hirtelen újabb
ötlete támadt. Védekezéssel visszacsalta a lényt
az otthagyott kötelekig, ahol felkapta a földön levőket, és
elkezdett felmászni a fára. Mint várta, a dög követte
őt is, ám meglehetősen lassan mászott, és amikor már
teljes testtel a fa törzsén volt, a harcos leugrott a fáról,
és kardjával végigvágta a teremtmény már
egyébként is sebes hátát. A szörny lehuppant
a fatörzsről, de rosszul esett, így a hátára fordult.
Az ifjú egy szempillantás alatt a hasába mélyesztette
könnyű acélját, és bár ezúttal sem
sikerült komoly sebet ejtenie, mégis tudta, hogy retentő fájdalmat
okozott.
A bestia a talpára fordult, de ekkor már Qwâmbii a hátán
volt. Miközben az állat mozdult, és felé kapkodott
lábaival és fejével, ő addig sikeresen áthurkolta
annak nyakát és lábait. Sikerült egyik lábát
kirántania, és kardjával a dög combjába
szúrva elérte, hogy a mellső lábakat összekösse.
Jó erős csomót kötött rá, és bár
nem tudta, hogy miből van a kötél, de érezte, hogy ez
is valami mágikus tünde eszköz lehet, és jobb híján
bízott abban, hogy egyben tudja tartani a megkötözött
részeket. A következő kötél már az állat
feje köré tekeredett, és összeszorította annak
állkapcsát. Qwâmbii ezt is hozzákötözte
a mellső lábakat fogó kötélhez, és miután
sikerült nagy erőfeszítések árán - ügyelve
hogy a rugdalózó, ingó testű teremtmény ne nyomja
össze, vagy ne tegyen benne kárt -megkötöznie a hátsó
lábakat is, azokat is az előbbiekhez kötözte, így
szinte gyűrűt formált a lényből. Miután ezzel végzett,
egy hatalmas ütést mért az állat fejére,
amitől a már egyébként is elgyengült és
kifáradt fenevad kábulatba esett.
Qwâmbii megkönnyebbült egy kicsit, és
hősnek érezte magát. Itt feküdt lábainál
a legfélelmesebb vadállat, amivel valaha is találkozott.
Sikerült legyőznie azzal a technikával, amit Horiq akart... ekkor
Qwâmbii felébredt a mámorból, és a megkötözött
szörnyet magára hagyva társa keresésére
indult, nagyon remélve, hogy a mágus még életben
van.
A mágus nagy fa tövében feküdt, és semmilyen
életjelet nem adott ki magából. Qwâmbii odarohant
hozzá. Horiqnak még vert a szíve, de a pulzusa gyenge
volt, és a légzése is ki-kihagyott. A harcos visszamászott
a sziklákhoz, és elkezdte lefelé vonszolni Slimokot,
mikor a mágushoz ért, négy nagyobb faágból,
a köpenyéből, és a megmaradt kötelekből gyorsan egy
hordágyat fabrikált, mint amilyet a háborúban
a tábori orvosoknál látott. Elindult visszafelé
a tündékhez, de minden egyes megtett komért kegyetlenül
meg kellett küzdenie. Úgy érezte, hogy nem fogja kibírni
a tünde városig, ereje fogytán volt, és egy több
mázsás súlyú dögöt kellett elcipelnie
igen messzire, ráadásul a barátja is élet-halál
között lebegett. Elkeseredett egy fél óra következett,
amint vonszolta magát és a két testet keresztül
az erdőn. Nem tudta visszafogni lecsorgó könnyeit, egyfolytában
Horiqért agódott, és ez az aggódás mindig
egy kicsi erőt adott neki ahhoz, hogy tovább folytassa útját.
Fejében kavarogtak a gondolatok, képtelen volt bármelyikre
is odafigyelni, amint megpróbált egyet megragadni, az rögtön
továbblibbent. A kimerültségtől, a fájdalomtól,
az átélt félelemtől és a szüntelen aggódástól
már szinte nem látott és nem hallott semmit, csak ösztöneire
hagyatkozva kínlódta magát tovább a fák
között a terhével. Úgy érezte, hogy nem bírja
tovább, és pillanatokon belül összeesik, de ekkor
egy apró neszt hallott, és amikor meglátta az első mellé
érkező meglepett tündét, szívét mélységes
megkönnyebbülés és büszkeség töltötte
el, és ez annyi erőt kölcsönzött neki, hogy fütyörészve
indult el a királyi palota felé...
|